2. Nem várt utazás.

A nagyszüleim kocsija pontosan 11:50kor gördült a házunk elé.A kocsi ami az életemet egy másik országba repítette.Na jó nem éppen.Csak a reptérre.

-Ola família. -lépett be az ajtón a nagyi egy teljesen értelmetlen mondattal.
-Nagyi ugye tisztába vagy vele,hogy amit mondtál az értelmetlen? -öleltem szorosan magamhoz.
-Csak a feszültséget akarta oldani Kincsem. -lépett be a nagypapa.
-Papa. -borultam nevetve a nyakába
-Édesem neked miért ilyen vörösek a szemeid? -kérdezte a nagyi.
-Azt hiszem elbúcsúztam a barátaimtól.. -sóhajtottam.
-Tudod Drágám,egy részed igazán soha nem fogja elengedni őket. -mondta őszintén.
-Tudom. -mondtam bánkódva.
-Azt hiszem indulnunk kéne. -sóhajtotta anyu.
-Hiányozni fog ez a hely. -motyogta apu én pedig már az udvaron jártam.
Minél előbb szabadulni akartam,menekülni az érzések elől.Kisétáltunk a házból gondosan bezárva a kaput és a bejárati ajtót,majd odaadtuk a nagyinak a kulcsokat.Anyu,a nagy és én bemásztunk a kocsi hátuljába és indultunk is.Egy szigeten nem igen vannak távolságok..Alig két várossal arrébb meg is érkeztünk a repülőtérre.Húzva magam után a bőröndömet,elbúcsúztam a mögöttem hagyott tájtól.A tenger gyönyörű látványa helyett,a nagyvárosi nyüzsgésbe csöppenek..A híres Eiffel-torony,a Louvre múzeum,a Notre Dame,a Diadalív, Moulin Rouge és nem utolsó sorban a Versailles-i kastély.Valahogy ezek a helyek,ahova mindig is elakartam jutni,most csak rontottak a helyzeten.Nem is akartam hallani róluk egy szót sem,és nem csak róluk hanem Párizsról sem,sem Franciaországról.Legszívesebben csak a fülembe dugtam volna,a headsetemet és bömböltettem volna Ed Sheeran - The A Team-jét,de nem tehettem még fél óra választott el tőle.Fél óra még a gép felszáll és magunk mögött hagyva a régi életünket elrepülünk Párizsba.

A reptér mondhatni vasárnap üres volt.Alig pár gép indult ilyenkor,de pechemre a miénk persze ma indult.Nézve a hatalmas kivetítőn lévő gépek listáját,leültem a bőröndöm tetejére.Alig egy perc nyugtom volt már fel is kelhettem.

-Bogi gyere,be kell csekkolnunk. -hívott anya.

Leugrottam a bőröndömről majd követtem őket.A csekkolás nagyjából annyiból állt,hogy felraktuk a szalagra a bőröndjeinket és beadtuk a repülőjegyeket majd kész is voltunk.

-Éhes vagyok. -dünnyögtem.

-Kicsim te mikor nem? -mosolygott rám apa.

-Haha. -mondtam keresve a viccet.

Elindultunk a büfé felé.Hosszú kanyargózó sor állt előttünk.10 perc múlva végre mi következtünk.

-3 sonkás-sajtos szendvicset és egy epres zöld teát. -mondtam majd anyuék is leadták a rendelést.

Két szendvicset és a teámat betettem a táskámba, a harmadikat a kezemben szorongattam.

-Mennyi időnk van még? -kérdeztem.

-Azt még megeheted. -mosolygott rám anya.

Próbáltam minél tovább húzni az időt,de 5 perc után kissé furán néztek,mikor egy tenyérnyi kis szendvicset majszoltam még mindig.Belekortyoltam a teámba majd megfagyott bennem a vér,mikor anya szóra nyitotta a száját.

-Azt hiszem mennünk kéne. -sóhajtotta.

-Nagyon utálnátok,ha miattam lekésnénk a gépet ugye? -kérdeztem. 

-Nem utálnánk,mert a lányunk vagy,de szerintem már tudod hogy ez mennyire fontos.. -motyogta apu.

Felálltam nehézkesen a székről és indultunk is a beszálló kapu felé.Lassan sétáltam,figyeltem a hirdető táblákat.Egyenesen felettem egy óriási tábla volt PÁRIZS felirattal.Előkaptam a telefonomat lefényképeztem majd elküldtem körüzenetben,hogy "azt hiszem indulunk"..

-Hát akkor itt az idő. -mosolygott anya és apa majd elbúcsúztak a nagyszüleimtől.

Rajtam volt a sor.

-Ígérjétek meg,hogy az összes szünetet nálatok tölthetem! -néztem könnyes szemekkel.

-Édesem,tőlünk akár az összes hétvégét nálunk tölthetnéd. -mosolygott a papa.

-De,aztán nehogy annyira megszeresd Párizst,hogy ne is akarj visszajönni. -mondta a nagyi.

-Nem lesz akkora szerencsétek. -nevettem majd szorosan magamhoz öleltem őket.

-Vigyázz magadra! -vették komolyra a szót.

-Az lehetséges,hogy eltöröm a kezemet és itt kezelnek? -kérdeztem.

-Kicsim,Párizs nem egy zárda...Ott is vannak kórházak..Sőt több is mint itt.. -nevetett a papa.

Nem szóltam semmit csak könnyes szemmel sóhajtottam mikor megcsörrent a telefonom.Előhúztam a zsebemből Marci hívott..Arrébb sétáltam és felvettem a telefont.Néma csend volt a vonal végén.Egyszer csak váratlanul felkiáltottak benne.

-Szeretünk Bogiiiii. -üvöltötték mind mire könnyek folytak a szememből.

Szóhoz sem jutottam,ami fura mert általában mindenről van véleményem..

-Szeretlek titeket. -mondtam zokogva.

-Ne sírj. -szólt bele Réka. 

-Most viccelsz?Egy ilyen váratlan hívás után,alig 5 percre attól hogy felszálljunk a gépre,ne sírjak? -háborodtam fel.

-Várunk haza. -zokogott ő is.

-Mennem kell. -sóhajtottam.

-Vigyázz magadra! 

-Hívj Skypeon!

-Írj,ha kint vagytok! -mondatokat üvöltöztek majd Marci is megszólalt mire még jobban könnyeztem.

-Szeretlek. -mondta.

-Én is. -tettem le a telefont zokogva.

Megtöröltem a szememet,de a könnyeim továbbra is folytak.Elindultam a családom felé.

-Ki hívott? -kérdezte letörölve a könnyeim.

-Marciék. -sóhajtottam.

-Minden rendben lesz. -nyomott egy puszit a homlokomra.

-Induljunk. -szólt közbe apu.

Még utoljára átöleltem a nagyszüleimet és átsétáltunk a kapun.A mi járatunkra váró csoport egy helyen állt.Csatlakoztunk hozzájuk,majd indultunk a géphez.Lépkedve a lépcsőn még vetettem egy utolsó pillantást a tájra majd mentem tovább.Három egymás mellett lévő ülésre ültünk.Én ültem az ablakhoz majd anya és apa.Elő kaptam a telefonomat majd bedugtam a fülembe a headsetem és a zene már üvöltött is. Csak bámultam ki az ablakon,és próbáltam az összes érzelmet kiszorítani magamból.Lassan gördült a felszálló pályán a jármű és elhagytuk a földet..

Fél óra múlva betúrtam a maradék két szendvicsem,ami valljuk be elég pocsék volt..

-Hogy is jutunk el a reptérről bárhova is? -kérdeztem anyától.

-A kocsink a parkolóban van,de mivel sok cuccunk van megkértem az egyik barátnőmet is hogy jöjjön ki. -mosolygott rám.

-Kit? -kérdeztem furán.

Nem tudtam hogy anyának vannak Párizsban barátai.

-Mónit.Régi munkatársam,őt is előreléptették ide Párizsba. -mosolygott. -Ő intézte nekünk az albérletet is.És van egy veled egykorú fia is biztos jóban lesztek. -mosolygott.

-Biztos. -dünnyögtem.

Épp visszadugtam volna a fülembe a fülhallgatót mikor egy idegesítő rádiós hang megszólalt.

-Kérem készüljenek a leszállásra.10 perc és Párizsban vagyunk. -hadarta.

Kinéztem az ablakon és meg is pillantottam az Eiffel-torony csúcsát.Hidegség töltött el.Tetszett a látvány és ezért rosszul éreztem magam.

-Ez gyönyörű. -dünnyögtem akaratlanul anyára nézve.

-Tudtam,hogy tetszeni fog. -mosolygott,mire megint megszólalt az idegesítő hang.

-Kapcsolják be az öveiket,leszállás következik. -mondta.

Engedelmeskedve áthúztam magam előtt az övet és becsatoltam.Szorosan az üléshez húzott,alig tudtam mozdulni.Kirántottam a fülemből a headsetem és belegyűrtem a táskámba,amikor kivillant a doboz cigi amit Marci adott.Gyorsan rádobáltam a maradék csokikat majd rögtön be is patentoltam.

-Hogy lehet,hogy még itt is világos van? -kérdeztem.

-Alig két óra az eltolódás.Egykor indultunk eredetileg 3 óra,de itt még csak most van 1. -mosolygott anyu. 

-Aha. -dünnyögtem.

Azt hittem,mire ideérünk addigra már sötét lesz.Hát ennyit a föcihez és az időzónákhoz való érzékemhez..

A hang nem tévedett alig két perc múlva földet értünk.Felpattantam az ülésről a táskámmal és már indultunk is le.

-Végre. -dünnyögtem leérve,jobban inkább magamnak mint a szüleimnek.

Megkaptuk a csomagjainkat és már indultunk is ki a kapukon.Beérve a repülőtérre furcsa illat csapott meg amitől ismét éhes lettem.Azt hiszem nem vicceltek mikor azt mondták bélpoklos vagyok.A szüleim mellett haladva kerestük Mónikát,Vagyis ők keresték,mert nekem fogalmam sem volt arról,hogy kit keresünk..Pár perc után,egy középmagas, hátközépig érő barna hajjal rendelkező nő és egy fiú előtt álltunk meg.

-Örülök hogy látlak. -borult anyu nyakába én pedig szerencsétlenül álltam ott.

-Zoli. -ölelte át aput is.

-Biztosan te vagy Bogi.Sokat hallottam már rólad.Örülök,hogy megismertelek. -állt meg előttem. -Mónika vagyok. -nyújtotta a kezét.

-Bogi. -viszonoztam a kézfogást.

-Ő a fiam Dávid. -mutatta be anyuéknak.

-Ó szia. -mosolyogtak.

-Üdv. -köszönt a srác rám nézve.

-Heló. -mondtam esetlenül.

-Gyertek mutatom az utat. -mosolygott Mónika.

A nő egész szimpatikus volt,kedvesnek tűnt.Kiléptünk az épületből,majd hűvös szellő perzselte vékony lábaimat.Lehet tényleg hallgatnom kellett volna anyura a hosszúnadrág kapcsán..Odaértünk a kocsikhoz.Bepakoltuk a csomagokat,de mivel a mi kocsinkba csak egy ember fért,aki a sofőr volt,így anyuval Mónikáékkal kellett mennünk.

Becsusszantam a hátsó ülésre a fiú mellé,de tartva a kellő távolságot.Elővettem a zsebemből a telefonom és egy üzenetet írtam Marcinak.

"Megérkeztünk.Mondd meg a többieknek is.Szeretlek<3"

-És Bogi melyik suliba mész? -zavart meg az írás közben Mónika.

-Azt hiszem a Traffordba,ha jól ejtem ki. -mosolyogtam rá.

-Remek,akkor Dáviddal bizonyára osztálytársak lesztek. -mosolygott mire egy erőltetett mosolyt engedtem az arcomra.

Pár perc múlva megérkeztünk egy utcába amibe csak tömbházak voltak.És a legkisebb 10 emeletnél kezdődött..Mire körülnéztem már meg is állt a kocsi.